Lányok-asszonyok minden ami érdekes

Maga a csábítás azonban rengeteg apró dologból áll, egy részük ösztönös, biológiailag meghatározott, erre rakódnak rá a lelkünk jellemzői, törvényszerűségei, és hogy a dolog még komplikáltabb legyen, ezt az egész szövevényes cselekvést meghatározza társadalmi környezetünk is.

Amikor két ember – egy férfi és egy nő – találkozik, azonnal megindul a szexuális kommunikáció kettejük között. Ez nem azt jelenti, hogy ők ketten rögtön azt fontolgatnák, hogy szeretnének-e a másikkal ágyba bújni, az esetek legalább 90 százalékában ennek reális esélye fel sem merül.

Úgy tűnik, igen könnyű csábítanunk, ha nincs tét. Ilyenkor felszabadultan adhatjuk önmagunkat, s a belőlünk természetesen felfakadó vágy, hogy tetszünk a másiknak, gátlások nélkül a felszínre törhet. Az emberek pedig általában pontosan erre a spontán megnyilatkozó jelzésekre reagálnak pozitívan. Más a helyzet, ha a játéknak tétje van!

Egy szerelmes ember a lehető legjobb színben akarja feltüntetni magát a másik előtt, elkezdi magát tudatosan kontrollálni, s ez a tudatosság görcsössé, félszeggé teszi. Közben pedig annyira el van foglalva magával – mindent tökéletesen akar csinálni, mondani –, hogy a másikra egy idő után már alig figyel, nem veszi észre, vagy nem tudja értékelni a hozzá érkező megerősítő vagy elutasító jelzéseket sem.

Ennek az elméleti ténymegállapításának fájdalmas valóságát a gyakorlatban minden 20 év feletti ember jól ismeri. Legkellemetlenebb emlékeink közé tartoznak – bár az idő mindig megszépíti ezeket – azok az alkalmak, amikor szerelmes szemekkel bámultunk álmaink lovagjára/hölgyére, s állandó kétségek között teltek napjaink, heteken keresztül faggattuk magunkat és barátainkat, hogy a viselkedésünk megfelelő volt-e, s választottunk cselekedete vajon mit jelentett? Ostobábbnál ostobább kérdésekkel marcangolja ilyenkor magát minden ember, s ezek szenvedő alanyai ismerőseink, akiket olyan kérdésekkel bombázunk például, hogy „olyan furcsán nézett rám, ez azt jelenti, hogy szeret, vagy azt, hogy nem?”

A tudattalanul leadott jelzések sok magányos ember, főleg nő életét is megkeserítik. Rozália, a vidéki tanárnő esete egyáltalán nem egyedi: válása után félt a férfiaktól, rettegett a kapcsolatoktól, menekülésképp minden idejét a munkájára és gyermekére fordította. 15 évig nevelte egyedül gyermekét, de a kamaszkor beköszöntekkor rádöbbent, hogy mennyire egyedül van. Partnerkapcsolatra vágyott, ám a férfiak szinte menekültek előle. Rozália nem értette, mi történik vele, hiszen ő egy csinos negyvenes nő, aki minden férfi számára megfelelő partner lehetne: megértő, a háztartást, önmagát és gyermekét teljesen ellátó, a férfi – otthon iránti, szexuális, társasági stb. – igényeit kielégítő asszony.

Gondoljuk csak végig azt az egyszerű, hétköznapi helyzetet, amikor például egy nő belép a húsboltba, hogy karajt vásároljon – amellyel egyébként szerelemét, férjét kívánja megörvendeztetni: A legtöbb nő ilyenkor útjára bocsát egy kedves mosolyt is a kissé elhízott, kopaszodó hentesmester felé, s nem csupán egyszerű vásárlóként, hanem nőként viselkedik a szebb, frissebb hús reményében. A hentes eladó férfivé válik hirtelen, s annak függvényében, hogy a vásárló hölgy mennyire tetszik neki, olyan módon kezdi szeletelni a karajt. Egy nyugdíjas néni számára két csapással végez a munkával, míg egy tetszetős asszonykának tudattalanul is műsort rendez: még a köpeny alatt is látszik, hogy izmai megfeszülnek, s jelzi, hogy ő bizony igazi férfimunkát végez azzal, hogy a kemény csontokat elvágja.

Ha a két ember szimpatikus egymásnak – s ha a nő rendszeresen ott vásárol –, hamarosan flört jellegű kapcsolat alakul ki közöttük: a mosolyok állandósulnak, évődni kezdenek egymással – „ugye az ujjait nem darálja bele a húsba?”, „ezt a szép darab combot magának tettem félre!”, „szokott fokhagymát tenni a levesbe? Jót tesz a férfiasságnak!” stb.

Ha egy társaságban hallanánk hasonló csevejt, biztosak lennénk benne, hogy a két ember között bizalmas viszony van, vagy kezd kialakulni. Pedig semmi ilyesmiről nincs szó, csupán megfelel mindkettőjük érdekeinek ez a szituáció, a nő úgy hiszi, hogy megkapja a legszebb húsokat, az eladó pedig szerzett egy állandó vevőt. S külön ajándék, hogy a másik fél férfinak illetve nőnek tekinti őt, hízelegve ezzel a bennük rejlő állandó vágynak: „jaj, de szeretnék bombázó nő lenni, akitől minden férfi oda van”, „juj, de szeretnék igazi macsó férfi lenni, akitől elolvadnak a nők!”.

Csábítani és csábulni muszáj, úgy kell nekünk, mint egy falat kenyér. A legtöbb esetben a játéknak a lényege csupán az, hogy lelki simogatást adjunk a másiknak – mint a hentesnél –, máskor azonban komoly a tét: szerelmesek lettünk, vagy komoly párkapcsolatra vágyunk. Ilyenkor minden eszközt bevetünk, s ami a legfurcsább: ilyenkor hibát hibára halmozunk.

Maga a csábítás egy izgalmas játék, amely során a jelek állandóan jönnek-mennek a két fél között. Az elküldött jelzéseinkre érkezik valamilyen válasz, s erre reagálunk, majd reagálásunkra újabb jel érkezik… Az első jel lehet például az öltözködésünk, amellyel egy nő pontosan ki tudja fejezni, hogy nyitott-e a férfiakra. Erre a jelre néhány férfi „ráharap”, s mondjuk egy udvarias gesztussal – például megkérdezi a hölgyet, hogy kér-e valamit inni – reagál. Erre jön a hölgy válasza, amely lehet elutasító vagy helyeslő. S ez a tudattalan kommunikáció addig tart, amíg a két fél nem tisztázta egymással szavak nélkül, hogy kapcsolatuk milyen mederben folyhat tovább.

Csábítani persze sok módon lehet. Mindenki tapasztalatai birtokában kialakítja a saját „csábítási módszertanát”, s tudattalanul vagy tudatosan alkalmazza azokat. Vannak, akik például a testükkel, pontosabban az öltözködésükkel, mozgásukkal próbálják jelezni a másik félnek, hogy szeretnének közelebbi kapcsolatba kerülni.

Akinek az adottságai megfelelőek – gondoljunk csak egy húsz év körüli vékony, magas, jó lábú lányra –, az ezeket minden lehetséges módon megpróbálja megmutatni környezetnének, elsősorban természetesen kiszemelt lovagjának. Miniszoknya, szűk trikó, egymáson keresztbe vetett lábak: ennyi elég is a legtöbb férfinak, hogy fantáziája működésbe lépjen.

Persze a testünkkel való csábítás tudattalanul is folyhat. Testünk beszédesebb, mint mi magunk, s aki ismeri egy kicsit is ezt a fajta kommunikációt képes pillanatok alatt kiszúrni, hogy egy társaságban kik a csábítható illetve csábítani akarók. A férfiak például, hogy dominanciájukat bemutassák, kihúzzák magukat, nagyobbnak és erősebbnek akarnak látszani – vagyis pont úgy viselkednek, mint a párosodásra kész varangyos békák. A nők szeretnek babrálni hajukkal, cipőpántjukkal, s ezzel jelzik, hogy „fogadóképesek”. S ha a két fél kölcsönösen szimpatikusnak találja egymást, jöhetnek a párhuzamos cselekvések, vagyis, amikor mind a ketten ugyanazt csinálják – például ugyan abban a ritmusban kavarják a kávéjukat.

De csábítani a szavakkal is lehet – sőt kell is. Mind a férfiak, mind a nők között szép számmal vannak olyanok, akik lehengerlik áldozatukat beszédükkel, szinte hipnotizálják a másikat a szavakkal. Monoton mormogásuk teljesen lefegyverzi „ellenfelüket”, aki egy idő után akarat nélküli bábként teszi, amit mondanak neki.

Mások okosságukkal kérkednek, s úgy vélik, az a legjobb módja a másik nem megszédítésére, ha bebizonyítják, hogy IQ-ban verhetetlenek. Ez nem véletlenül férfi módszer. A nők valóban szeretik – sőt elvárják –, ha egy férfi náluk okosabb, míg a férfiak nagy része pánikba esik, ha egy nálánál eszesebb nővel hozza össze a sors.

Nos és persze létezik az anyagiakkal csábítók széles tábora is. Egy jó kocsi, szép öltöny, vacsora egy drága vendéglőben, vagy ilyen kijelentések, hogy „a lovaimhoz megyek ki a hétvégén”, „kirepülök New Yorkba két napra” stb. csodákat tesz a nőkkel. Bár a fordított helyzet is elképzelhető, s a valóságban csak kevés olyan férfi van, aki ne harapna rá egy nő hasonló csábítási jelzéseire.

S a zsák előbb-utóbb megtalálja a foltját. Hiszen aki arra büszke, hogy sok pénze van, s ezért ez csábítási főmotívuma, az elsősorban olyan csodálókkal fog találkozni, akiknek szintén fontosak az anyagiak. Az okos férfi mellett is azok a nők fognak megmaradni, akik számára az intelligencia lényeges, s egy idő után közülük a butácskábbak kihullanak, hisz a férfi hosszú ideig nem bírja ki egy ostoba nő mellett.

A csábítás persze nem ennyire egyszerű, nem elegendő egy tankönyvet elolvasni, hogy az ember megfelelően tudja alkalmazni. A kapcsolatteremtésben ugyanis egész személyiségünk részt vesz, és sokszor olyan „trükköket” végez újra és újra az egyén, amelyek igen kis százalékban eredményesek. Mégis sokan ragaszkodnak a megszokotthoz. Például a tiniknél a csábítás egyik módja a másik cikizése, bár ők sem gondolják, hogy arra fog egy nő beindulni, ha gúnyolják vagy kötözködnek vele. Ám sok felnőtt ember ennek dacára él ezzel a módszerrel – például a főnök férfiak a beosztott nőkkel.

Hogy ki mennyire képes sikeresen kapcsolatokat kiépíteni, csábítani az az önértékeléstől és az önismerettől függ. Az önmagával jó viszonyban lévő ember számára nem okoz gondot, hogy nyisson kifelé, akár komoly kapcsolatra vágyik, akár csak a csábítási játékot akarja élvezni. De az önismeret is lényeges, sok gond forrása éppen az, hogy az egyén nem képes felismerni, hogy milyen belső gátjai vannak, amelyek miatt hibákat követ el. S ez nemcsak azokra érvényes, akik magányosan élnek, a hosszú párkapcsolatokban is lényeges, hogy a társak nyitottak maradjanak egymásra. Csábítani ugyanis még húsz éves házasság után is érdemes. Mindenki változik, s tudni kell az újdonságot felfedezni, értékelni a másikban – s aztán lehet ezt a régi-új embert elcsábítani. Ez egyfajta garancia lehet arra, hogy a két ember ne unja meg egymást.